Harmincas vagyok, a barátaim is harmincasok; a házasulandó, családalapító korosztály tagja. Az elmúlt két évben legalább hét esküvőn voltam, előtte kb. semennyin, a szépen felöltözött párok, a díszített asztalok között, tényleg minden, mint a mesében. Aztán legurult egy-két pálinka, jött rá néhány fröccs és láttam, ahogyan magam körül követte mindezt a dráma, wcben hullottak könnyek, hallottam a sustorgást a rokonlányok között: „az ő kezét még mindig nem kérték meg, nem szánta rá magát, bezzeg a másik, bezzeg ez az esküvő, pedighát…sose gondolta volna, hogy ezek megházasodnak, mit tud ez a nő, amit én nem” – és még sorolhatnám.
Nem vagyok házasságellenes, családpárti vagyok, hadd szögezzem le az elején, de látva és hallva a történeteket felmerült bennem, hogy igenis szakítási ok a korosztályomnál: nem kérte meg a kezemet. Nem kérte meg 2 év után, 3 év után, 4 év után, mindegy, de nem jutott el a kapcsolat a következő szintre.
Nagyon sokat gondolkodtam ezen. Hallottam már történeteket férfi és női oldalról is. Érdekes a kérdés, mert mindegy meddig jutottunk, a hagyomány az hagyomány: a férfi teszi fel a nagy kérdést, ő veszi a gyűrűt, aztán pedig ő vállalja fel a családfenntartó szerepet, főleg, ha gyermeket is vállalnak. S a nők, legyenek akármilyen magabiztosak az életben, bárhogyan is nézzük: vagy megvárják a nagy kérdést, vagy nem.
Az esetek többségében én azt tapasztalom, hogy van az a kritikus idő, amikor már nem várnak tovább, és azt mondják: ha eddig nem jutottunk el, akkor ezután sem fogunk. Ilyenkor persze a baráti társaság próbál igazságot tenni, attól függően ki meséli el a sztorit: vagy a nő volt hisztis, meg ugye „bekattant neki valami” vagy persze a férfi volt „töketlen” meg „elköteleződési válságban” volt – születik meg a házi diagnózis. Ami mindkét fél álláspontjában közös: a közös évek mennek a levesbe, és ez ennyi volt. Aztán mi jön? Keresi mindkét fél tovább a saját boldogságát, jövendőbeli férjét, gyermekei apját, vagy csak egészen egyszerűen éli tovább az életét, ahogyan korábban.
És tudjátok mit gondolok? Jobb is ez így, és igazából nem hibás senki. Egy lánykérést nem lehet erőltetni, a házasságot nem lehet erőltetni, még akkor sem, ha az egész baráti társaság már a kertvárosban tologatja a babakocsit, akkor sem. Ha anyád már füledet rágja, hogy mikor jön az unoka akkor sem, mert a gyermekvállalást meg aztán pláne nem lehet erőltetni.
Töketlen volt? Hisztis volt? Lehet, ki dönti el ezt? De tegyük fel, hogy lehet senki nem hibás, és persze lehet fordítva is ez a nemek között: lehet férfi kongatja meg a harangot, és a nő nincs még kész erre, erőltetni nem lehet. Van az úgy, hogy az egyik fél kész valamire, amire a másik nem, de a személyes véleményem az, hogy sem a házasság, sem a gyerek nem lehet megoldás valakinek az életvezetésbeli meg kapcsolati problémáira, nem lehet tapasz semmire, sőt még arra sem lehet garancia, hogy ez bármit is meg tud oldani bárkinek a kapcsolati életében.
S mit mondanak azok, akiknek mégis összejött, és megkérdezik tőlük az ember, hogy milyen a házas élet?
Legtöbben ennyit: jó, pont olyan jó, mint amilyen előtte volt.
És ez a lényeg.
UPDATE: Kicsit "pszichológusosabban" az írás itt érhető el: https://pszichologuskereso.hu/blog/szakitok-veled-mert-nem-kerted-meg-kezem
Comments